Itt az ajándék másik része, a fejezet mellett :) Egy újabb novellával érkeztem, melyet Summer B. nemrégiben - tegnap - lezárult novellaversenyére írtam :) A novella értékelését elolvashatjátok itt: Novella pályázatok Remélem, a ti ízlésetek is elnyeri majd :D Elnézést a vége felé, a párbeszédekben :$ Valamit elcsesztem a Wordbe és nem tudtam normálisan kijavítani... :$ Jó olvasást hozzá,
Breaking News!: A novella - ez - első helyezést ért el! A novella végén megtekinthető az oklevél :)
Macy
Maradj erős! – visszhangzott szüleim
hangja a fejemben. Egy éve kezdődött minden. Egy év, ami megváltoztatta az
életem. Kemoterápikról kemoterápiákra járok, állandóan fájdalomcsillapítókat
szedek és megpróbálok küzdeni, küzdeni az életbenmaradásomért. Tavaly, egy
rutinvizsgálat alkalmával derült ki, hogy leukémiás vagyok. Fejfájással,
szédüléssel, állandó émelygéssel és fáradtsággal kezdődött. Anya javaslatára elmentünk az
orvoshoz, aki vérvételre küldött és ott derült ki, hogy mi a rosszulléteim oka.
Az utóbbi
egy évben nem nagyon mozdultam ki a kórtermemből, anyáék egy magánklinikán
gyógyítattnak – magánkórteremben élem a mindennapjaimat. Néha leszoktam menni
anyával sétálni a kórház kertjébe, ami igazából egy arborétum. Apa csak
délelőttönként szokott jönni látogatni, este ugyanis dolgozni jár és délután
szokott pihenni. A barátaimat elhanyagoltam, egy-két személlyel tartom csak a
kapcsolatot az iskolából.
A legjobb
barátomat jó ideje már, hogy nem láttam. 2009 nyarán találkoztunk először,
amikor a nagyimnál töltöttem a nyarat, Holmes Chapel városában. Azt a nyarat
sosem fogom elfelejteni, remélem, Ő sem. Rengeteg vicces és kevésbé vicces
helyzetbe kerültünk, például, amikor átakartam mászni a kerítésen, Harry-ék
kertjébe. A szoknyám beleakadt a kerítésbe, s végül úgy értem földet, immáron a
szomszéd fiú kertjébe, hogy a szoknyám a kerítésen lógott, én pedig egy topban
és egy szál bugyiban feküdtem a fűvön. Harry persze jót nevetett rajtam, én nem
tartottam viccesnek a dolgot.
2010-ben jelentkezett
a brit X Faktorba, megakarta mutatni a világnak, hogy mire képes. Egyénileg
ugyan nem, de csapatban eljutott egészen a műsör 3.helyéig. Büszke voltam rá,
mert tudtam, hogy neki a zene az élete. Ritkán tudtuk beszélgetni, akár
telefonon, akár a világháló segítségével. Nekem a vizsgálatok és a különböző
terápiák, neki a koncertek, próbák, interjúk és megbeszélések miatt nem maradt
időnk egymásra.
Unottan
sóhajtottam fel, miközben a kórtermemben álló zongoránál ültem. Régen nem
zongoráztam már, a szüleim úgy egy hete hozatták ide a szobámból ezt a
hangszert. Emlékszem, kiskoromtól kezdve szerettem volna megtanulni zongorázni,
mivel gitározni és énekelni már tudtam. 4 évig voltam tagja az iskolai
kórusnak, a betegségem miatt azonban kiléptem és az iskolát is otthagytam.
Előrehozott vizsgákkal – előbb vizsgáztam le, mint a többi diák – megszereztem
az érettségimet. A szüleim büszkék voltak rám, hogy a betegségem mellett a
tanulásra is tudtam koncentrálni. Az érettségi oklevem bekeretezve virít a
levendula lilára festett kórterem falán.
A nap hét
ágra süt, ami Cambridge időjárásához képest felettébb meglepő. Nyár van,
pontosabban július 5. Délután 4-5 óra körül járhatott az idő, nem is nagyon
figyeltem. Felálltam a zongorától, majd az ablakhoz sétáltam. Bőrömet kellemes
bizsergés járta át, mikor a nap rásütött az ablakon keresztül kissé hófehér
bőrömre. Elmerengtem…tavaly ilyenkor még a strandon sütkéreztem a barátnőimmel,
este pedig a szüleimmel a kert végében ültünk és sütögettünk meg csináltunk
tábortüzet. Bárcsak, az idei nyaram is ilyen vagy legalább ehhez hasonló
lehetne!
- Julie, vendéged van. – jött be egy halk
kopogás után anya, mögötte egy göndör hajú és zöldszemű srác ácsorgott
zavartan.
- H…Harry?! – hangom meglepetten csengett. A
fiú széles mosollyal az arcán kezdett el közeledni felém. – Hogy kerülsz ide?
- Jöttem meglátogatni az én legjobb barátomat.
– ölelt magához szorosan és egy puszit lehelt az arcomra. Beszívtam popcorn
illatú hajának aromáját, s egy halk sóhaj után elhúzódtam tőle, de csak azért,
hogy a szemébe tudjak nézni. – Hiányoztál,
Julie! El sem tudod képzelni, mennyire…
- Te is hiányoztál nekem, Harry. – mosolyogtam
fáradtan, majd arcomat a mellkasába fúrtam. Karjai védelmezően fonódtak a
derekam köré, egy puszit lehelt a hajamba. – Meddig maradsz Cambridge-ben?
- Ameddig el nem küldesz… – kérdően néztem fel
kisfiús arcára. Az elmúlt két évben nem változott semmit sem.
- Komolyan kérdeztem. – fontam össze karjaimat
a mellkasom előtt, s leültem az ágyra. Harry követett, lerúgta magáról a
cipőit, aztán leült velem szembe.
- Én pedig komolyan válaszoltam. – mondta. –
Mesélj, hogy vagy? Jól bánnak veled?
Anya gyorsan
megpuszilt és egy kacsintást követően elhagyta a kórtermet, ezáltal kettesben
maradtam Harry-vel. Kezemet összekulcsoltam és az ölembe dobtam őket.
- Kezdek hozzászokni a kórházi környezethez és
ahhoz, hogy már csak heteim vagy akár napjaim vannak hátra. – sóhajtottam fel
egy keserves mosolyt az arcomra erőltetve. – Meg nem tudom mondani, mikor
voltam utoljára igazán jókedvű és gondtalan.
- Ami azt illeti, én tudnék ebben segíteni. –
vakargatta a tarkóját idegesen. – Idefele jövet beszéltem édesanyáddal, aki
megengedte, hogy a mai napot velem töltheted. A kórházon kívül.
- Az orvosok mit mondtak? – tudtam, hogy anya
beleegyezik az ilyesmibe. Mindig is kedvelte Harry-t, örült annak, hogy
legalább egy legjobb barátom van.
- Anyukád beszélt velük, ők is örülnének, ha
egy kicsit kimozdulnál a négy fal közül. És az egészségednek sem árt. –
mosolygott kedvesen. – De ha te nem szeretnél velem lenni, azt is megértem. Nem
szeretnélek olyanra rábeszélni, amit nem akarsz.
- Igazából szeretnék kimozdulni innen, nagyon
is. Csak egy valamit kérek, ne aggódj, semmi rosszról nincs szó. – mondtam és
felálltam az ágytól, s a szekrényemhez léptem. Mégsem mehetek melegítőnadrágban
meg egy kinyűtt pólóban emberek közé. – Kimennél egy kicsit a folyosóra?
Szeretnék átöltözni.
- Rendben. – mosolygott, aztán kiment a
kórteremből.
Ledobtam
magamról a melegítőt és a kinyűtt pólót, majd felvettem egy szürkés színű
nadrágot és a kedvenc lilás-kék pólómat. Hajamat kifésültem, a sminkem egy
leheletnyi pirosítóból és egy kis szájfényből állt. A szekrény legaljából
előhalásztam egy topánkát meg egy táskát, amibe beledobáltam a szükséges
dolgaimat. Magamhoz vettem a kedvenc kardigánom, és elhagytam a kórtermet.
- Gyönyörű vagy, Julie. – mosolygott csillogó
tekintettel Harry.
- Köszönöm. – motyogtam elpirulva és egy kósza
tincset eltűrtem a fülem mögé. – Pontosan hova is megyünk?
- Mit szólnál a parkhoz? – vetette fel ötletét
és közben összekulcsolta ujjainkat. Meglepetten néztem le kezeinkre, nem
értettem a gesztust. – Mi a baj? Ha zavar, akkor…
- Ne…nem zavar, csak szokatlan. – mosolyogtam
rá kedvesen, s megszorítottam egy kicsit a kezét.
Csendben sétáltunk
egymás mellett, kézen fogva. A kórház dolgozói mosolyogva figyeltek minket,
amit én elpirulva fogadtam. A kórházt elhagyva megcsapott a szmogos levegő
jellegzetes szaga, amely mosoly csalt az arcomra. Élveztem a napsütést, Harry
közelségét és azt, hogy a mai napon végre szabad lehetek egy időre.
- Mesélj, milyen bandában élni? – kérdeztem
Harry-t, a kíváncsiság már jó ideje fúrta az oldalamat.
- Néha egymás agyára megyünk, de nagyon
szeretek a fiúkkal lenni. Olyanok nekem, mintha a testvéreim, a bátyáim
lennének. – tekintetén és arcmimikáján látszott, hogy komolyan beszél.
Mesélt a
turnéről, az új albumról és a rajongókról, illetve a gyűlőlködő üzenetekről,
melyek a mai napig megkeserítik az életét. Elővette a telefonját, majd mutatott
pár gyűlőlködő, már-már undorító és rosszindulató üzenetet. Szemeimet marták a könnyek,
rossz érzés volt olvasni az üzeneteket. Harry csendben ült mellettem, figyelte
a reakcióimat.
- Én…nem is jutok szóhoz. – ráztam a fejem,
majd szorosan megöleltem Harry-t. – A fiúk mit szólnak ezekhez?
- Megpróbálnak segíteni abban, hogy ne
figyeljek a rosszakarükra. Niall-t és Zayn-t is, sőt mindegyikőjüket érik
ugyanilyen bántó szavak. Egymásnak segítünk, de napról napra nehezebb. – hangja
elcsuklott.
- Tudod, hogy rám is számíthatsz. – suttogtam
fülébe megtörten. Aprót bólintott, s elhúzódott tőlem. – Bár kitudja, meddig.
- Julie, kérlek! Ne beszélj most a halálról. –
mondta komoran, tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. – Élvezd ki az életet, amíg
lehet!
- De meddig? Egyre közelebb a vég,
Harry…bármikor eljöhet értem, nincs visszaút. – ráztam meg a fejem és mélyeket
sóhajtottam, hogy ne sírjam el magam. – Utálom ezt, érted? Az eredményeim hol
jók, hol rosszak. Az orvosok megpróbálják előlem eltitkolni ezeket, de anya
mindig elmondja. Vagyis kierőszakolom belőle, hogy mondja el nekem.
- És arra nem gondolsz, hogy megpróbálj
küzdeni? – állt fel és elkezdtett fel-alá sétálni előttem. – Könnyebb feladni,
igaz? Másokra nem gondolsz?
- Harry…én nem úgy értettem. – álltam fel én
is, majd közelebb léptem a fiúhoz. – Kit akarok becsapni? Mégis minek vagy
miért küzdjek?
- Túl könnyen adod fel, Julie! Ez az igazság! –
köpte felém a szavakat. Rá sem ismertem. Megrökönyödve álltam, s már csak Harry
távolodó alakját figyeltem.
- Harry…! – hangom elcsuklott, torkom teljesen
kiszáradt.
Szomorúan
és mérgesen mentem vissza a kórházba, ahol magamra csaptam a kórtermem ajtaját
és sírva borultam az ágyamra. Olyan szépnek indult minden…
Julie Deborah Evans
/1994 – 2012/
Az Evans
és a Styles család, illetve a hozzátartozók/barátok zokogva és értetlenül
álltak Julie koporsója mellett. 18 év…Julie számára csak ennyi idő jutott,
szegény lány nem tapasztalhatta meg az igazi szerelmet, a szerelmi csalódást, a
családalapítást…
Harry
szipogva nézte végig, ahogy szerelme koporsóját leengedik a mélybe. Igen, a
fiúk szerelmes volt a lányba, de nem merte bevallani sem Julie-nak, sem
magának. Azon a napon – amikor megtudta, hogy Julie öngyilkos lett –, döbbent
rá igazán, hogy mit veszített. Szíve több millió darabra hullott a lesújtó hír
hallattán, napokig nem jött ki a szobájából. Csak sírt, jobban mondva zokogott.
Aztán jött az isteni szikra: papírt, tollat és gitárt ragadott, s leírta
érzéseit. A fájdalmas, ám mégis gyönyörű érzésekből egy dal született, melyet a
fiúk segítségével elénekelt a temetés végén. Hangja olykor-olykor elcsuklott,
de nem hagyta abba az éneklést. Ennyivel tartozott Julie-nak…
A temetés
végeztével Harry egyedül szeretett volna maradni egy kis időre Julie-val. A
fiúk megértően bólintottak, majd követték a családot, akik haza indultak. Harry
leült a sír mellett levő padra, egy kósza könnycseppet elhullajtva, mely halk
koppanással ért földet. A nap, csakúgy, mint július 5-én, hét ágra sütött és
egy árva felső sem takarta a türkizkék eget.
- Sajnálom, Julie…sajnálom, hogy kiabáltam
veled. – mondta Harry elcsukló hangon. – Sajnálom, hogy nem voltam melletted,
amikor kellett volna. Bárcsak visszatudnám fordítani az időt.
- Harry?!
Hallasz engem? – Harry felemelte a fejét, majd meg is rázta azt.
Képtelenségnek tartotta, hogy Julie hangját hallotta az imént. – Kérlek, mondd, hogy hallasz engem!
- Julie?! – a fiú remegő ajkakkal nézett körbe,
de nem látott senkit sem a temetőben.
- Itt
vagyok, Harry. – a lány megtört hangja megdobogtatta Harry összetört
szívét. – Nem látsz engem, de én látlak
téged. Ha bármi baj van vagy csak valakinek ki szeretnéd önteni a lelked, hunyd
le a szemed és suttogd el a nevem. Én ott termek melletted, és segítek, ahogy
megígértem.
- De…hogy lehetséges ez? – Harry nem értette,
hogyan beszélhet egy halottal. Kezdett kételkedni abban, hogy nemcsak a lelke
sérült meg, hanem az elméje is. – Mármint, hogyan hallak téged? Hisz meghaltál,
nem?
- Testileg
igen, de a lelkem tovább él. Legalábbis addig, amíg te szeretnéd. Csak egy
szavadba kerül és eltűnöm, végleg. – a fiú nem akarta,
hogy Julie elmenjen. A lány iránt érzett szerelme napról napra csak nőtt, nem
akart megszűnni.
- Nem akarlak újra elveszíteni, szeretlek és
szükségem van Rád. – Harry hangja megtörten és felettébb furcsán hangzott a
csend ölelte temetőben. – Mond, hogy velem maradsz!?
- Ameddig
szeretnéd, Harry. – Julie hangja egy másodperc múlva
tovaszállt, eltűnt.
Harry hangosan
felsóhajtott, s az eddig szorongatott fehér rózsacsókrot lerakta Julie
koporsójára. Utoljára még rá nézett a rózsacsokorra, felállt a padtól és
elindult a temető kijáratához.
Napok,
hónapok, évek teltek el Julie halála óta. Harry nem feledte el a lányt, nap
mint nap beszélgettek egymással. Julie segített a tinédzser fiúból komoly
férfivá érett Harry-nek a One Direction feloszlásakor. Rajongók milliói
vetettek véget az életüknek, amikor megtudták a világhírű popszenzáció
döntését. A döntés, amely az 5 fiú életét gyökeresen megváltoztatta, közösen
született meg. Harry nyitott egy pékséget szülővárosában, Holmes Chapelben,
Liam beadta önéletrajzát egy gimnáziumba, ahol tornatanárt kerestek, ugyanebbe
az iskolába dolgozik Zayn, mint angoltanár. Niall valóra váltotta álmát, London
egyik legsikeresebb fogorvosaként tartják számon. Louis a mai napig zenél, de
élete nagy részét a foci tölti be. Szülővárosának büszkesége lett, amikor
felkérték, hogy legyen a Manchester United FC csapatkapitánya.
A fiúk mai napig
tartják egymással a kapcsolatot, legtöbbször Harry Holmes Chapel-ben található
villájában ülnek le teázni vagy csak beszélgetni vagy mozizni. Liam néha-néha
rákérdez Julie-ra, Harry boldogan mesél neki az aznapi eszmecseréről, amit
Julie-val folytattak a pékség raktárában. A fiúk elfogadták Harry és Julie „kapcsolatát”.
Louis néha kételkedik abban, hogy Harry normálisan gondolkodik és nem-e pszichés
gondolokkal küzd.
- Gondolkodtál már azon, hogy családot alapítasz? – kérdezte félénken Julie, amikor a fiúk elhagyták a házat. Mindenről
beszélgettek Harry-vel, egyedül a családalapítás nem jött szóba.
- Miért kérded? – Harry a
kert felé vette az irányt, kezében a tabletjével és a telefonjával. Szeretett a
kertben dolgozni, megnyugtatta a madárcsicsergés és a lengedező szél.
- Harry,
majdnem 5 év telt el, és te még csak nem is akarsz ismerkedni. Ideje lenne már
túllépned rajtam. Nem gondolod? – Julie hangja
egyszerre volt kíváncsi és megrovó. Harry megrázta a fejét és a telefonját
kezdte nyomkodni. Julie ismerte ezt a viselkedést: megbántotta és
elszomorította Harry-t. – Nem lehetsz
folyton egyedül. Társaságra, egy nőre van szükséged.
- Sosem lesz más nő Rajtad
kívül az életemben. Nem tudnám úgy szeretni és úgy viselkedni vele, ahogy azt
elvárná tőlem. Bűntudatom lenne. – Harry gondterhelten igazította meg
rakoncátlan, göndör fürtjeit. Julie tudta jól, hogy Harry igazat beszél. Mégis,
azt szerette volna, ha Harry végre elkötelezné magát.
Julie nem szólt semmit, várta, hogy Harry végre észhez
térjen és cselekedjen. Valami olyat cselekedjen, amivel betartja a kérését.
Július 5., csütörtök. Harry elegánsan öltözött ki, mintha nem is a temetőbe
készülne. Július 5. van, Julie halálának 5. évfordulója. Harry a fiúkat várja,
hogy együtt menjenek ki a hőn szeretett lányhoz.
- - Még mindig nem fogadtad meg a tanácsomat! – Julie mérges és csalódott volt. Hogyan tudná észhez téríteni Harry-t? – Harry! Térj már észhez! Hisz tudod, hogy én
már nem jövök vissza!
- - Julie, kérlek! Miért
nehezíted meg a dolgom? – Harry megremegett saját baritonjának mélységétől. –
S-sajnálom...Az utóbbi időben minden annyira más lett. Egyre több a munka a
pékségben, a fiúk sem érnek rá, te a fülemet rágod, hogy házasodjak meg...
- - Talán ezt kellene tenned, megházasodni. Lassan betöltöd a 30-at, az
ilyesmi korú férfiak már a babakocsit tolják a parkban, mellettük pedig egy
gyönyörű és kiengyensúlyozott feleség lépked. Lépj túl rajtam és kezd új
életet, nélkülem! – az ég ekkor
megdörrent, s villamlott egyet. Harry előtt megjelent Julie, teljes
életnagyságban. A fiú/férfi nem hitt a szemének, többször pislogott és rázta a fejét.
– Ezt akartad?
- - Te itt?! De hogy? –
értetlenkedett Harry, s közben egyik kezével megakarta érinteni a lány arcát.
Julie egy lépéssel meghátrált, beleütközött a szekrény ajtajába.
- - Jól figyelj arra,
amit most mondok. – Julie hangja érces és kissé rekedtes volt. – Nem érhetsz
hozzám, mivel csak egy szellem vagyok. Mostantól nemcsak hallani, de látni is
fogsz. DE, nem érhetsz hozzám!
- - Ez egy csoda, nem
lehet más. – morfondírozott hangosan Harry, s közben Julie-t figyelte. Hófehér
ruhát viselt, haja kiengedve omolt a vállára. Még így is gyönyörű volt Harry
számára. – Hogy lehetsz ennyire gyönyörű?
- - Sosem voltam az, csak
számodra. – mosolyodott el a lány, aztán kinézett az ablakon. – A fiúk
megérkeztek. Menj le és köszönj nekik, de rólam egy szót se!
- - De... – Harry nem
értette, miért ne szólhatna a fiúknak erről a csodáról. Mert hogy Julie
visszatérése egy csoda volt. Julie szúros pillantásokkal illette a fiút. –
Rendben, tartom a számat.
Julie elégedetten sóhajtott fel,
amikor meglátta az udvaron egymást ölelgető fiúkat. Örült, hogy a banda
feloszlása után is jó barátok maradtak. Harry igazán kötődött a másik 4
őrülthöz, Louis (volt) a legjobb barátja.
Az 5 fiú csendben lépkedett a temető kibetonozott részén, Julie
nyughelyét keresték. Harry lehajtott fejjel, a cipője orrát figyelve követte
egykori bandatársait. Liam egy pillanatra megtorpant, majd tovább sétált,
egészen a keresett nyughelyig. Halkan felsóhajtottak, aztán lerakták a maguk
kis virágcsokrát a sírkőre. Harry halkan dudorászta a Julie-nak írt dalt, a
fiúk énekszóval kísérték göndör barátjukat.