Summer Love - Novella

Sziasztok, ismét!
 Itt az ajándék másik része, a fejezet mellett :) Egy újabb novellával érkeztem, melyet Summer B. nemrégiben - tegnap - lezárult novellaversenyére írtam :) A novella értékelését elolvashatjátok itt: Novella pályázatok  Remélem, a ti ízlésetek is elnyeri majd :D Elnézést a vége felé, a párbeszédekben :$ Valamit elcsesztem a Wordbe és nem tudtam normálisan kijavítani... :$ Jó olvasást hozzá,
Breaking News!: A novella - ez - első helyezést ért el! A novella végén megtekinthető az oklevél :)
Macy

Maradj erős! – visszhangzott szüleim hangja a fejemben. Egy éve kezdődött minden. Egy év, ami megváltoztatta az életem. Kemoterápikról kemoterápiákra járok, állandóan fájdalomcsillapítókat szedek és megpróbálok küzdeni, küzdeni az életbenmaradásomért. Tavaly, egy rutinvizsgálat alkalmával derült ki, hogy leukémiás vagyok. Fejfájással, szédüléssel, állandó émelygéssel és fáradtsággal  kezdődött. Anya javaslatára elmentünk az orvoshoz, aki vérvételre küldött és ott derült ki, hogy mi a rosszulléteim oka.

Az utóbbi egy évben nem nagyon mozdultam ki a kórtermemből, anyáék egy magánklinikán gyógyítattnak – magánkórteremben élem a mindennapjaimat. Néha leszoktam menni anyával sétálni a kórház kertjébe, ami igazából egy arborétum. Apa csak délelőttönként szokott jönni látogatni, este ugyanis dolgozni jár és délután szokott pihenni. A barátaimat elhanyagoltam, egy-két személlyel tartom csak a kapcsolatot az iskolából.

A legjobb barátomat jó ideje már, hogy nem láttam. 2009 nyarán találkoztunk először, amikor a nagyimnál töltöttem a nyarat, Holmes Chapel városában. Azt a nyarat sosem fogom elfelejteni, remélem, Ő sem. Rengeteg vicces és kevésbé vicces helyzetbe kerültünk, például, amikor átakartam mászni a kerítésen, Harry-ék kertjébe. A szoknyám beleakadt a kerítésbe, s végül úgy értem földet, immáron a szomszéd fiú kertjébe, hogy a szoknyám a kerítésen lógott, én pedig egy topban és egy szál bugyiban feküdtem a fűvön. Harry persze jót nevetett rajtam, én nem tartottam viccesnek a dolgot.

2010-ben jelentkezett a brit X Faktorba, megakarta mutatni a világnak, hogy mire képes. Egyénileg ugyan nem, de csapatban eljutott egészen a műsör 3.helyéig. Büszke voltam rá, mert tudtam, hogy neki a zene az élete. Ritkán tudtuk beszélgetni, akár telefonon, akár a világháló segítségével. Nekem a vizsgálatok és a különböző terápiák, neki a koncertek, próbák, interjúk és megbeszélések miatt nem maradt időnk egymásra.

Unottan sóhajtottam fel, miközben a kórtermemben álló zongoránál ültem. Régen nem zongoráztam már, a szüleim úgy egy hete hozatták ide a szobámból ezt a hangszert. Emlékszem, kiskoromtól kezdve szerettem volna megtanulni zongorázni, mivel gitározni és énekelni már tudtam. 4 évig voltam tagja az iskolai kórusnak, a betegségem miatt azonban kiléptem és az iskolát is otthagytam. Előrehozott vizsgákkal – előbb vizsgáztam le, mint a többi diák – megszereztem az érettségimet. A szüleim büszkék voltak rám, hogy a betegségem mellett a tanulásra is tudtam koncentrálni. Az érettségi oklevem bekeretezve virít a levendula lilára festett kórterem falán.

A nap hét ágra süt, ami Cambridge időjárásához képest felettébb meglepő. Nyár van, pontosabban július 5. Délután 4-5 óra körül járhatott az idő, nem is nagyon figyeltem. Felálltam a zongorától, majd az ablakhoz sétáltam. Bőrömet kellemes bizsergés járta át, mikor a nap rásütött az ablakon keresztül kissé hófehér bőrömre. Elmerengtem…tavaly ilyenkor még a strandon sütkéreztem a barátnőimmel, este pedig a szüleimmel a kert végében ültünk és sütögettünk meg csináltunk tábortüzet. Bárcsak, az idei nyaram is ilyen vagy legalább ehhez hasonló lehetne!

-  Julie, vendéged van. – jött be egy halk kopogás után anya, mögötte egy göndör hajú és zöldszemű srác ácsorgott zavartan.

-  H…Harry?! – hangom meglepetten csengett. A fiú széles mosollyal az arcán kezdett el közeledni felém. – Hogy kerülsz ide?

-  Jöttem meglátogatni az én legjobb barátomat. – ölelt magához szorosan és egy puszit lehelt az arcomra. Beszívtam popcorn illatú hajának aromáját, s egy halk sóhaj után elhúzódtam tőle, de csak azért, hogy a szemébe tudjak nézni. – Hiányoztál, Julie! El sem tudod képzelni, mennyire…

-  Te is hiányoztál nekem, Harry. – mosolyogtam fáradtan, majd arcomat a mellkasába fúrtam. Karjai védelmezően fonódtak a derekam köré, egy puszit lehelt a hajamba. – Meddig maradsz Cambridge-ben?

-  Ameddig el nem küldesz… – kérdően néztem fel kisfiús arcára. Az elmúlt két évben nem változott semmit sem.

-   Komolyan kérdeztem. – fontam össze karjaimat a mellkasom előtt, s leültem az ágyra. Harry követett, lerúgta magáról a cipőit, aztán leült velem szembe.

-   Én pedig komolyan válaszoltam. – mondta. – Mesélj, hogy vagy? Jól bánnak veled?

Anya gyorsan megpuszilt és egy kacsintást követően elhagyta a kórtermet, ezáltal kettesben maradtam Harry-vel. Kezemet összekulcsoltam és az ölembe dobtam őket.

-  Kezdek hozzászokni a kórházi környezethez és ahhoz, hogy már csak heteim vagy akár napjaim vannak hátra. – sóhajtottam fel egy keserves mosolyt az arcomra erőltetve. – Meg nem tudom mondani, mikor voltam utoljára igazán jókedvű és gondtalan.

-  Ami azt illeti, én tudnék ebben segíteni. – vakargatta a tarkóját idegesen. – Idefele jövet beszéltem édesanyáddal, aki megengedte, hogy a mai napot velem töltheted. A kórházon kívül.

-   Az orvosok mit mondtak? – tudtam, hogy anya beleegyezik az ilyesmibe. Mindig is kedvelte Harry-t, örült annak, hogy legalább egy legjobb barátom van.

-  Anyukád beszélt velük, ők is örülnének, ha egy kicsit kimozdulnál a négy fal közül. És az egészségednek sem árt. – mosolygott kedvesen. – De ha te nem szeretnél velem lenni, azt is megértem. Nem szeretnélek olyanra rábeszélni, amit nem akarsz.

-   Igazából szeretnék kimozdulni innen, nagyon is. Csak egy valamit kérek, ne aggódj, semmi rosszról nincs szó. – mondtam és felálltam az ágytól, s a szekrényemhez léptem. Mégsem mehetek melegítőnadrágban meg egy kinyűtt pólóban emberek közé. – Kimennél egy kicsit a folyosóra? Szeretnék átöltözni.

-    Rendben. – mosolygott, aztán kiment a kórteremből.

Ledobtam magamról a melegítőt és a kinyűtt pólót, majd felvettem egy szürkés színű nadrágot és a kedvenc lilás-kék pólómat. Hajamat kifésültem, a sminkem egy leheletnyi pirosítóból és egy kis szájfényből állt. A szekrény legaljából előhalásztam egy topánkát meg egy táskát, amibe beledobáltam a szükséges dolgaimat. Magamhoz vettem a kedvenc kardigánom, és elhagytam a kórtermet.

-     Gyönyörű vagy, Julie. – mosolygott csillogó tekintettel Harry.

-     Köszönöm. – motyogtam elpirulva és egy kósza tincset eltűrtem a fülem mögé. – Pontosan hova is megyünk?

-     Mit szólnál a parkhoz? – vetette fel ötletét és közben összekulcsolta ujjainkat. Meglepetten néztem le kezeinkre, nem értettem a gesztust. – Mi a baj? Ha zavar, akkor…

-   Ne…nem zavar, csak szokatlan. – mosolyogtam rá kedvesen, s megszorítottam egy kicsit a kezét.

Csendben sétáltunk egymás mellett, kézen fogva. A kórház dolgozói mosolyogva figyeltek minket, amit én elpirulva fogadtam. A kórházt elhagyva megcsapott a szmogos levegő jellegzetes szaga, amely mosoly csalt az arcomra. Élveztem a napsütést, Harry közelségét és azt, hogy a mai napon végre szabad lehetek egy időre.

-  Mesélj, milyen bandában élni? – kérdeztem Harry-t, a kíváncsiság már jó ideje fúrta az oldalamat.

-   Néha egymás agyára megyünk, de nagyon szeretek a fiúkkal lenni. Olyanok nekem, mintha a testvéreim, a bátyáim lennének. – tekintetén és arcmimikáján látszott, hogy komolyan beszél.

Mesélt a turnéről, az új albumról és a rajongókról, illetve a gyűlőlködő üzenetekről, melyek a mai napig megkeserítik az életét. Elővette a telefonját, majd mutatott pár gyűlőlködő, már-már undorító és rosszindulató üzenetet. Szemeimet marták a könnyek, rossz érzés volt olvasni az üzeneteket. Harry csendben ült mellettem, figyelte a reakcióimat.

-    Én…nem is jutok szóhoz. – ráztam a fejem, majd szorosan megöleltem Harry-t. – A fiúk mit szólnak ezekhez?

-   Megpróbálnak segíteni abban, hogy ne figyeljek a rosszakarükra. Niall-t és Zayn-t is, sőt mindegyikőjüket érik ugyanilyen bántó szavak. Egymásnak segítünk, de napról napra nehezebb. – hangja elcsuklott.

-    Tudod, hogy rám is számíthatsz. – suttogtam fülébe megtörten. Aprót bólintott, s elhúzódott tőlem. – Bár kitudja, meddig.

-    Julie, kérlek! Ne beszélj most a halálról. – mondta komoran, tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. – Élvezd ki az életet, amíg lehet!

-    De meddig? Egyre közelebb a vég, Harry…bármikor eljöhet értem, nincs visszaút. – ráztam meg a fejem és mélyeket sóhajtottam, hogy ne sírjam el magam. – Utálom ezt, érted? Az eredményeim hol jók, hol rosszak. Az orvosok megpróbálják előlem eltitkolni ezeket, de anya mindig elmondja. Vagyis kierőszakolom belőle, hogy mondja el nekem.

-   És arra nem gondolsz, hogy megpróbálj küzdeni? – állt fel és elkezdtett fel-alá sétálni előttem. – Könnyebb feladni, igaz? Másokra nem gondolsz?

-    Harry…én nem úgy értettem. – álltam fel én is, majd közelebb léptem a fiúhoz. – Kit akarok becsapni? Mégis minek vagy miért küzdjek?

-   Túl könnyen adod fel, Julie! Ez az igazság! – köpte felém a szavakat. Rá sem ismertem. Megrökönyödve álltam, s már csak Harry távolodó alakját figyeltem.

-    Harry…! – hangom elcsuklott, torkom teljesen kiszáradt.

Szomorúan és mérgesen mentem vissza a kórházba, ahol magamra csaptam a kórtermem ajtaját és sírva borultam az ágyamra. Olyan szépnek indult minden…

Julie Deborah Evans

/1994 – 2012/

Az Evans és a Styles család, illetve a hozzátartozók/barátok zokogva és értetlenül álltak Julie koporsója mellett. 18 év…Julie számára csak ennyi idő jutott, szegény lány nem tapasztalhatta meg az igazi szerelmet, a szerelmi csalódást, a családalapítást…

Harry szipogva nézte végig, ahogy szerelme koporsóját leengedik a mélybe. Igen, a fiúk szerelmes volt a lányba, de nem merte bevallani sem Julie-nak, sem magának. Azon a napon – amikor megtudta, hogy Julie öngyilkos lett –, döbbent rá igazán, hogy mit veszített. Szíve több millió darabra hullott a lesújtó hír hallattán, napokig nem jött ki a szobájából. Csak sírt, jobban mondva zokogott. Aztán jött az isteni szikra: papírt, tollat és gitárt ragadott, s leírta érzéseit. A fájdalmas, ám mégis gyönyörű érzésekből egy dal született, melyet a fiúk segítségével elénekelt a temetés végén. Hangja olykor-olykor elcsuklott, de nem hagyta abba az éneklést. Ennyivel tartozott Julie-nak…

A temetés végeztével Harry egyedül szeretett volna maradni egy kis időre Julie-val. A fiúk megértően bólintottak, majd követték a családot, akik haza indultak. Harry leült a sír mellett levő padra, egy kósza könnycseppet elhullajtva, mely halk koppanással ért földet. A nap, csakúgy, mint július 5-én, hét ágra sütött és egy árva felső sem takarta a türkizkék eget.

- Sajnálom, Julie…sajnálom, hogy kiabáltam veled. – mondta Harry elcsukló hangon. – Sajnálom, hogy nem voltam melletted, amikor kellett volna. Bárcsak visszatudnám fordítani az időt.

-  Harry?! Hallasz engem? – Harry felemelte a fejét, majd meg is rázta azt. Képtelenségnek tartotta, hogy Julie hangját hallotta az imént. – Kérlek, mondd, hogy hallasz engem!

-   Julie?! – a fiú remegő ajkakkal nézett körbe, de nem látott senkit sem a temetőben.

-   Itt vagyok, Harry. – a lány megtört hangja megdobogtatta Harry összetört szívét. – Nem látsz engem, de én látlak téged. Ha bármi baj van vagy csak valakinek ki szeretnéd önteni a lelked, hunyd le a szemed és suttogd el a nevem. Én ott termek melletted, és segítek, ahogy megígértem.

-  De…hogy lehetséges ez? – Harry nem értette, hogyan beszélhet egy halottal. Kezdett kételkedni abban, hogy nemcsak a lelke sérült meg, hanem az elméje is. – Mármint, hogyan hallak téged? Hisz meghaltál, nem?

-   Testileg igen, de a lelkem tovább él. Legalábbis addig, amíg te szeretnéd. Csak egy szavadba kerül és eltűnöm, végleg. – a fiú nem akarta, hogy Julie elmenjen. A lány iránt érzett szerelme napról napra csak nőtt, nem akart megszűnni.

-    Nem akarlak újra elveszíteni, szeretlek és szükségem van Rád. – Harry hangja megtörten és felettébb furcsán hangzott a csend ölelte temetőben. – Mond, hogy velem maradsz!?

-    Ameddig szeretnéd, Harry. – Julie hangja egy másodperc múlva tovaszállt, eltűnt.

Harry hangosan felsóhajtott, s az eddig szorongatott fehér rózsacsókrot lerakta Julie koporsójára. Utoljára még rá nézett a rózsacsokorra, felállt a padtól és elindult a temető kijáratához.

Napok, hónapok, évek teltek el Julie halála óta. Harry nem feledte el a lányt, nap mint nap beszélgettek egymással. Julie segített a tinédzser fiúból komoly férfivá érett Harry-nek a One Direction feloszlásakor. Rajongók milliói vetettek véget az életüknek, amikor megtudták a világhírű popszenzáció döntését. A döntés, amely az 5 fiú életét gyökeresen megváltoztatta, közösen született meg. Harry nyitott egy pékséget szülővárosában, Holmes Chapelben, Liam beadta önéletrajzát egy gimnáziumba, ahol tornatanárt kerestek, ugyanebbe az iskolába dolgozik Zayn, mint angoltanár. Niall valóra váltotta álmát, London egyik legsikeresebb fogorvosaként tartják számon. Louis a mai napig zenél, de élete nagy részét a foci tölti be. Szülővárosának büszkesége lett, amikor felkérték, hogy legyen a Manchester United FC csapatkapitánya.

A fiúk mai napig tartják egymással a kapcsolatot, legtöbbször Harry Holmes Chapel-ben található villájában ülnek le teázni vagy csak beszélgetni vagy mozizni. Liam néha-néha rákérdez Julie-ra, Harry boldogan mesél neki az aznapi eszmecseréről, amit Julie-val folytattak a pékség raktárában. A fiúk elfogadták Harry és Julie „kapcsolatát”. Louis néha kételkedik abban, hogy Harry normálisan gondolkodik és nem-e pszichés gondolokkal küzd.

-  Gondolkodtál már azon, hogy családot alapítasz? – kérdezte félénken Julie, amikor a fiúk elhagyták a házat. Mindenről beszélgettek Harry-vel, egyedül a családalapítás nem jött szóba.

-  Miért kérded? – Harry a kert felé vette az irányt, kezében a tabletjével és a telefonjával. Szeretett a kertben dolgozni, megnyugtatta a madárcsicsergés és a lengedező szél.

-  Harry, majdnem 5 év telt el, és te még csak nem is akarsz ismerkedni. Ideje lenne már túllépned rajtam. Nem gondolod? – Julie hangja egyszerre volt kíváncsi és megrovó. Harry megrázta a fejét és a telefonját kezdte nyomkodni. Julie ismerte ezt a viselkedést: megbántotta és elszomorította Harry-t. – Nem lehetsz folyton egyedül. Társaságra, egy nőre van szükséged.

-  Sosem lesz más nő Rajtad kívül az életemben. Nem tudnám úgy szeretni és úgy viselkedni vele, ahogy azt elvárná tőlem. Bűntudatom lenne. – Harry gondterhelten igazította meg rakoncátlan, göndör fürtjeit. Julie tudta jól, hogy Harry igazat beszél. Mégis, azt szerette volna, ha Harry végre elkötelezné magát.

Julie nem szólt semmit, várta, hogy Harry végre észhez térjen és cselekedjen. Valami olyat cselekedjen, amivel betartja a kérését.

Július 5., csütörtök. Harry elegánsan öltözött ki, mintha nem is a temetőbe készülne. Július 5. van, Julie halálának 5. évfordulója. Harry a fiúkat várja, hogy együtt menjenek ki a hőn szeretett lányhoz.

-   - Még mindig nem fogadtad meg a tanácsomat! – Julie mérges és csalódott volt. Hogyan tudná észhez téríteni Harry-t? – Harry! Térj már észhez! Hisz tudod, hogy én már nem jövök vissza!

-  - Julie, kérlek! Miért nehezíted meg a dolgom? – Harry megremegett saját baritonjának mélységétől. – S-sajnálom...Az utóbbi időben minden annyira más lett. Egyre több a munka a pékségben, a fiúk sem érnek rá, te a fülemet rágod, hogy házasodjak meg...

-   -  Talán ezt kellene tenned, megházasodni. Lassan betöltöd a 30-at, az ilyesmi korú férfiak már a babakocsit tolják a parkban, mellettük pedig egy gyönyörű és kiengyensúlyozott feleség lépked. Lépj túl rajtam és kezd új életet, nélkülem! – az ég ekkor megdörrent, s villamlott egyet. Harry előtt megjelent Julie, teljes életnagyságban. A fiú/férfi nem hitt a szemének, többször pislogott és rázta a fejét. – Ezt akartad?

-   - Te itt?! De hogy? – értetlenkedett Harry, s közben egyik kezével megakarta érinteni a lány arcát. Julie egy lépéssel meghátrált, beleütközött a szekrény ajtajába.

-    - Jól figyelj arra, amit most mondok. – Julie hangja érces és kissé rekedtes volt. – Nem érhetsz hozzám, mivel csak egy szellem vagyok. Mostantól nemcsak hallani, de látni is fogsz. DE, nem érhetsz hozzám!

-   - Ez egy csoda, nem lehet más. – morfondírozott hangosan Harry, s közben Julie-t figyelte. Hófehér ruhát viselt, haja kiengedve omolt a vállára. Még így is gyönyörű volt Harry számára. – Hogy lehetsz ennyire gyönyörű?

-    - Sosem voltam az, csak számodra. – mosolyodott el a lány, aztán kinézett az ablakon. – A fiúk megérkeztek. Menj le és köszönj nekik, de rólam egy szót se!

-   - De... – Harry nem értette, miért ne szólhatna a fiúknak erről a csodáról. Mert hogy Julie visszatérése egy csoda volt. Julie szúros pillantásokkal illette a fiút. – Rendben, tartom a számat.

Julie elégedetten sóhajtott fel, amikor meglátta az udvaron egymást ölelgető fiúkat. Örült, hogy a banda feloszlása után is jó barátok maradtak. Harry igazán kötődött a másik 4 őrülthöz, Louis (volt) a legjobb barátja.

Az 5 fiú csendben lépkedett a temető kibetonozott részén, Julie nyughelyét keresték. Harry lehajtott fejjel, a cipője orrát figyelve követte egykori bandatársait. Liam egy pillanatra megtorpant, majd tovább sétált, egészen a keresett nyughelyig. Halkan felsóhajtottak, aztán lerakták a maguk kis virágcsokrát a sírkőre. Harry halkan dudorászta a Julie-nak írt dalt, a fiúk énekszóval kísérték göndör barátjukat.

'Cause you were mine for the summer
Now we know it's nearly over
Feels like snow in September
But I always will remember
You were my summer love
You always will be my summer love…